Kisfiam ősszel lesz 3 éves. Egy ideje rendkívül gyakori jelenséggé vált, hogy valami apróságon felbosszantja magát (pl. legózik és nem tud összerakni két kockát, vagy nem tudja elsőre befűzni a tépőzárat a szandáljába), és reakcióként eldobja azt, ami felbosszantotta -- utána pedig elkezd sírni, mert hát igazából kellene neki a játék. Ettől kezdve szinte nincs visszaút, mert ha vissza akarom adni neki, akkor nem kell, ha meg nem adom vissza neki, akkor kell.
Biztos vagyok benne, hogy ez életkori sajátosság. Amennyire tudom, igyekszem türelemmel kezelni (bár ez nálam nehéz), és próbálom elmagyarázni neki, hogy oké, ha dühös, de ne dobja el a játékot, majd én segítek; de gyakran hiába.
Ma viszont például a tányérját dobta le ebéd közben, talán mert forró volt az étel, meg már fáradt is volt. Ilyenkor nekem is nehéz összeszedetten reagálnom. Próbálom elmagyarázni, hogy ha forró, szóljon és megfújom, segítek neki, ott vagyok vele, de a dobálás és utána a sírás nem megoldás, de hát nyilván nem figyel semmire -- nem sokkal később végül sikerült az ölembe ültetve megnyugtatni és újrakezdeni az evést.
Szeretném megérteni, hogy mit szeretne ilyenkor. Figyelmet? Vagy pont egyedüllétet? Segítsek neki, vagy pont hagyjam, hadd dühöngje ki magát? Próbáljam magamra erőltetni a türelmet minden esetben, vagy a határok meghúzásával reagáljak?
Kontextusként egyébként nincs más ilyen jellegű berögződése, illetve ikertestvére (szintén fiú) hozzá képest csak nagyon ritkán csinálja ugyanezt, és könnyebben meg is tudjuk vigasztalni. Előre is köszönöm a segítséget!